A mozgósítási cél közérthetővé tétele

Az előző részben a mozgósításra képes cél kitűzésével foglalkoztunk. Mi volt ez a Hangya mozgalom születésekor és mi lehetne ma?

Megállapítottuk, hogy a legnagyobb mozgósító erővel az életfeltételek javítására irányuló célok rendelkeznek.

Az emberi létezés térben, tájba ágyazottan játszódik le. A tájjal és embertársainkkal való harmonikus együttműködésünk a létezés minőségét jelentősen befolyásolja.

A tájat és társadalmát egységes rendszerként kell felfogni. E nagy rendszer egészségének fenntartása, éltetése lehet csak a végső cél, amelyben emberhez méltó életet élhetünk.

Az élet a szabadenergia terhére folyamatosan végzett munka a halál, a szétesés ellen. Erre a szabad energiára folyamatosan szükségünk van. Az emberi szervezet ezt a táplálkozás, az egészséges környezetben és a szeretetteljes közösségi térben való létezés révén szerzi meg. Az egészséges környezethez a megfelelő lakhatás és ruházkodás is hozzátartozik. A társadalmi együttélés harmóniája hatással van lelki állapotunkra és áttételesen egészségünkre is (az egészséges táplálkozáson túl). A teremtett világból bennünket közvetlenül érintő felület: a táj és társadalom egységes rendszere valódi törvényszerűségeinek a jobb megismerése, a tanulás hozzásegít az életfeltételek megalapozott javításához. Valódi emberi küldetésünk a teremtésben, az élet továbbvitelében, kiteljesítésében, emelésében való alkotó közreműködés.

A létbiztonság szempontjából meghatározó, hogy az elemi létfeltételekhez való hozzáférésben mi a szerepünk. A mi kezünkben van-e a létfeltételek megteremtése vagy pedig másoknak, külső társadalmi erőknek vagyunk kiszolgáltatva, amelyek akár életfeltételeinket meghatározó tájat is jelentősen át tudják alakítani – saját érdekeiknek megfelelően. Sőt személyes hozzáférési lehetőségeinket is képesek lehetnek kézben tartani.

A kiszolgáltatottság mértékének tudatos csökkentése a létbiztonság megteremtésének legfontosabb előfeltétele.

A kiszolgáltatottság másoktól vagy mások által megteremtett előfeltételektől való függést jelenti. Mindenki, minden család, minden kisközösség, minden társadalom függésben van másoktól. Ez a függés a végrehajtandó munka tárgyának az előállítási folyamatában, értékáramában mutatkozik meg. Létfeltételeink megteremtése értékáramok működtetésével történik. Amikor az előállítási folyamatban olyan dologra vagy képességre van szükség, amely felett mi vagy kisközösségünk nem rendelkezik, függő helyzetbe kerülünk, vagyis cserével vagy vásárlással azt meg kell szereznünk. Az elemi létfenntartás alapfolyamatainak a kézben tartása tehát attól függ, mennyire van irányításunk, vagyis döntő ráhatási képességünk alatt ezek értékárama. Olyan értékáramok, amelyek szinte minden szakaszban térségi ráhatáson kívülről való beszerzésen alapulnak, erős kiszolgáltatottságot testesítenek meg. Sajnos ma már eljutottunk oda, hogy létfenntartásunknak szinte minden mozzanata az erős kiszolgáltatottság állapotában van. Létezésünk számtalan módon függ kisközösségen kívüli előfeltételek teljesülésétől.

Az értékáramok ismétlődő tevékenységsorozatok. Amennyiben fizikailag megfogható javakat állítanak elő, akkor ennek inputját a természetből, vagyis a tájból vagy egy megelőző munkalépésből veszik. Végső soron minden input a tájból származik. A nehezen vagy egyáltalán nem pótlódó, nem regenerálódó inputok elfogyhatnak. Az élet számos inputot regenerál. Valójában az a fenntartható, ami a tájból csak annyit vesz el, amennyit a táj ad (vagyis amit regenerálva újjá teremthet). A táj túlzott kihasználása a táj leromlását, pusztulását okozhatja. Amikor az értékáram egyes szakaszainak a hatékonyságát kívánjuk javítani, akkor mindig figyelemmel kell lennünk arra, hogy ez nem okoz-e nem regenerálható következményt, vagyis károsodást. Mindez igaz az emberre is: csak addig terhelhető, amig regenerálódásra képes, mind fizikailag, mind szellemileg.

A táj és társadalma egységének a leromlása az oka a létezés egyre kiszolgáltatottabbá válásának. Értékrendünk eltorzult: nem az élet kiteljesítése, a teremtéshez való hozzájárulás vezérel, hanem hamis mérték szerinti gazdagodás vágya, legyen ez a pénz, a vagyon, a hatalom.

A pénz, mint vagyonképző eszköz a fizikai valóságból virtuális világba vezet ki. Létrejön egy olyan valami, ami a fizikai létezésnek, az elöregedésnek ellentmond, mert értéke, használhatósága az idővel nem romlik, hanem akár növekedhet is. Nem az értékáramok zökkenőmentes lebonyolódását olajozza, hanem átmeneti hiányok vagy többletek mesterséges teremtésével a létezéshez szükséges értékáramok végrehajthatóságát befolyásolja. A természetes áramlásból kivont pénz ellehetetlenít, ugyanakkor a pénzt birtoklót saját érdekei szerinti tevékenységek indítására teszi képessé, vagyis növeli hatalmát. Értékmérés helyett hatalomgyakorlási eszközzé válik. Ebben az üzemmódban érdek fűződik ahhoz, hogy az organikus értékáramok széttöredezzenek, szakaszonként finanszírozandóvá váljanak, nélkülözhetetlen legyen a semmiből teremtett hitelpénz, ami kamatos kamattal terhelten áll csak a végrehajtók rendelkezésére. Ez torz tevékenységértékelést hoz létre: nem az élet szolgálata, kiteljesítése az érték, hanem az elvonatkoztatott pénzben mért vagyon és ezen keresztül történő hatalomgyarapítás. Az értékáramok rengeteg ponton pénzkivételi lehetőségekkel terheltek, a teljes értékáramra vonatkozó hatékonyság romlik, ugyanakkor két pénzkivételi pont közötti részhatékonyság maximalizálására jelentkezik kényszer, mert egyre olcsóbban kívánják megvenni az előző szakasz kimenetét. Ez pedig rontja a szakaszban közreműködők életlehetőségeit (mind munkavállalói, mind vállalkozói szinten). Ez azt jelenti, hogy ez a gazdaságműködtetési modell mindenhonnan kiszívja az életenergiát egy a hatalmat valójában gyakorló kisebbség szándékainak megvalósítása érdekében. Addig van csak szükség bárkire, amíg ezt a hatalmat szolgálja, az emberiség megmaradó része pedig hulladék, felesleg, aki úgy biztosítja létezését, ahogy tudja.

Nem kívánok most belemenni a jelenlegi gazdasági működés visszásságainak a tárgyalásába. Csak jelzem, hogy a tényleges hatalmat gyakorlók is felismerték, hogy korszakhatárra jutottunk, mert ez a működési mód már fenntarthatatlan. Javaslatuk, amit a Great Reset (Nagy Újraindítás) terve körvonalaz, még nagyobb kiszolgáltatottsággal fenyeget, mint a leváltandó, csődöt mondott működtetés. Ez a személyes és totális egzisztenciális függést vezetné be: az egyén használati és eldobható tárggyá degradálásával. Egy a számítógépben nyilvántartott adat törlésével bárki nemlétezővé lenne tehető a társadalom számára.

Kettős fenyegetésben létezünk. Egyrészt fizikailag és szellemileg bénít az uralkodó gazdaságszerveződési erőtér, a végnapjait élő pénzhatalmi világrend, amelyet most egy mesterséges intelligenciával felturbózott, mindent látó-halló-megfigyelő rendszerrel kiegészített neobolsevik kényszerzubbony készül felváltani.

Vissza kell térnünk az élet szolgálatának az útjára.

A Hangya mozgalom megindítását a magyar gazdaságban a XIX. sz. végén bekövetkező változásra való védekező reagálás váltotta ki.

Korábban a termelőeszközök fejletlensége arra késztette az embert, hogy hagyományozódó tapasztalatai, természetismerete segítségével oda és úgy helyezze el telepeit, ahol a földrajzi környezet sajátos helyi adottságait a leghatékonyabban élheti ki, használhatja fel egy történelmileg kialakult táji munkamegosztásban, hogy ezzel biztosítsa a saját területén és kultúrájával, termelési stratégiájával be nem szerezhető javak csere útján való megszerzését is – írja Andrásfalvy Bertalan. Sajátos életforma, szakosodott termelő tevékenység biztosította egy-egy falu, falucsoport vagy néprajzi csoport tagjainak fennmaradását, megélhetését. Ez részleges önellátási képességet jelentett, amelyek nagytáji együttműködésben – döntően árucserére alapozva – elég nagyfokú létbiztonságot teremtettek az együttműködésben részvevők számára. Saját teljesítményért elsősorban azt kértek természetben, amire szükségük volt. Még, ha pénzt is kaptak egy vásárban a portékájukért, azt azonnal el is költötték arra, amire szükségük volt (tehát nemcsak barter ügyleteket bonyolítottak le). Ez azt jelentette, hogy a kereskedelem szükséglet vezérelt volt, a vásárlási szándékot elsősorban a létfenntartási hiány pótlása terelte. A vevő és eladó közvetlen kapcsolatban, személyes ismeretségben volt a tényleges piacokon. A pénznek ebben az együttműködésben még nem volt vagyonképző szerepe. Természetesen voltak vagyonosabb gazdák, akiknek jobb termelési adottságaik, eszközeik, képességeik, szorgalmuk volt, de ez nem bankbetétjükben jelentkezett, hanem termelési képességükben.

Ez a kistérségi-nagytérségi organikus együttműködés kezdett megbomlani a XIX. sz. közepén, utolsó harmadában. Az organikus együttműködések megbontását a korábbi közösségi haszonvételi lehetőségek eltulajdonlással (az úrbéri elkülönítéssel) történő erőszakos visszaszorítása indította meg (az erdő, ártér, legelőhasználat földesúri kisajátítása). Erőteljesebben kellett támaszkodni a saját föld kihasználására. Az intenzívebb árutermelési kényszerben még számítani lehetett a kistérségeknek nagytérségekkel való természetes javak cseréjén alapuló együttműködésére, mert szükség volt még kézi munkaerőre, amit a kedvezőtlenebb adottságú térségekből tömegesen, hosszabb időre terményért elszegődők hada biztosított. Lehet, hogy sok esetben embertelen körülmények között éltek ezek a vendégmunkások, de legalább megkeresték családjuk téli megélhetésének az alapját terményben. Valószínűleg a városban alkalmazott munkások sem voltak jobb életkörülmények között.

Az agráriumba is begyűrűzött a technikai fejlődés: a sarlós aratást felváltotta a kaszás aratás, a faekét felváltotta a vaseke, javult a cséplés hatékonysága, megjelent a gőzgép stb. Ez átrendezte az együttműködés rendjét is: a faeszközök iránti kereslet visszaesett, megváltozott a munkaerőigény, a munkaállat szükséglet (ökör helyett ló), megváltozott az állattartás módja (legeltetés helyett istállós tartás takarmányozással) stb. A kibontakozó kapitalizmus erőltette az árutermelésre való átállást, ami azzal járt, hogy megszűnt az elég fogalma (korábban csak addig történt a cserében való részvétel, amíg valami más személyes szükségletben hiány mutatkozott, vagyis képletesen senki sem tudott többet enni, mint amennyi belefért). Az árutermelés a pénzért történt és a pénzt bármire lehetett költeni. Olyanra is, ami nem feltétlenül létszükséglet. A gazdaság motorja a létszükséglet kielégítés helyett a diktált (kreált) igények kielégítése lett, amire hatalmas megtévesztési, manipulációs erőtér alakult ki.

A XIX. sz. végén, a XX. sz. elején, a Hangya mozgalom kibontakozásakor még elégséges beavatkozás volt, hogy a közvetítő kereskedelem pénzt leszívó, az egész értékáramot drágító (vagyis a végső vevő számára árdrágító) hatását kiiktatta egy olyan együttműködő hálózattal, amely non-profit módon oldotta meg a közvetítést, közösségi befektetéssel. Ez valóban pozitív módon befolyásolta milliók létfenntartási biztonságát. Integráló hálózati működése révén az elég fogalmát is érvényre juttatta, mert árugyűjtő tevékenységével elsősorban hazai szükségletek kielégítésére törekedett és csak a felesleget exportálta, hogy azért a közösség számára itthon elő nem állítható javakat szerezzen be.

Ma összehasonlíthatatlanul kiszolgáltatottabb helyzetben vagyunk.

A rendszerváltással ránk köszöntött vadkapitalizmus szinte megsemmisítette a vidéki életet és az önálló ipari termék előállító képességet.

Gyakorlatilag megszűnt a parasztság, eltűntek a porták, a ház körüli kis gazdaságok. Az önellátási képesség alig érzékelhető. A vidék is urbanizációra törekszik. Fizikai agrármunkára alig mutatkozik hajlandóság. Az árutermelés nagyüzemi gazdaságokban történik: gabona, kukorica, napraforgó, repce foglalja el a szántóterület döntő többségét, a gyümölcstermesztés géppel megmunkálható termékekre koncentrál. mert nincs kézi munkaerő. A zöldségtermesztés állapotát jól tükrözi, ha megnézzük egy-egy nagyáruház hűtőpultját, mi a mélyhűtött zöldségkínálat és ebből mi magyar áru.

Az élelmiszeripari feldolgozás külföldi kézben van. Ez nagymértékben meghatározza a magyar földön megtermelt alapanyag értékesítési lehetőségeit. Évszázados hagyományok szűnnek meg: a szabolcsi almafákat hagyják elöregedni, illetve kivágják, mert veszteséggel lehet csak még a léalmát is előállítani az alacsony felvásárlási ár miatt. A bogyós gyümölcsök szinte el is tűnnek a termelésből stb.

Az iparban működő magyar cégek szinte mind beszállítói pozícióba kényszerülnek. Az igényesebb végtermékeket külföldi kézben lévő cégek állítják elő, a magyar beszállítók csak kizsigerelt – más szóval hatékonyságra kényszerített – helyzetben vergődnek. Gyarmati sorba kényszerültünk. Annyival jobb a sorunk, amennyivel képzettebb és minőségibb munkára vagyunk képesek, mint rabszolga versenytársaink. Valamint annyival vagyunk előnyösebb helyzetben, amennyivel több kedvezményt tudunk adni a külföldi befektetőknek a magyar társadalomban megtermelt jövedelemből.

Ebben az atomizált, kiszolgáltatott helyzetben saját létfenntartási képességünk megteremtése létkérdés. Ma ezt kell a középpontba állítani: a kiszolgáltatottság ellen kell védekezni.

Ezért fogalmaztam úgy, hogy a mai helyzetben a mozgósításra képes cél:

A táj adottságaival összhangban lévő közösségi létfenntartásra berendezkedett kisköztársaságok hálózatának és ezek méltányos együttműködési rendjének a kialakítása.

Ez a megközelítés analóg azzal a történelmi berendezkedéssel, amit Andrásfalvy Bertalan a kistáj-nagytáj együttműködésnek nevez. Ez egy többszintű, organikusan együttműködő hálózat, amelyben a kisköztársaság egy kistáji együttműködés, amely saját előállítási képességeit meghaladó szükségleteit más kistájak kisköztársaságaival való méltányos cserekereskedelem révén szerzi be.

Ez módosítja a működési célt: nem árutermelésre, pénzgyarapításra, hanem közösségi létbiztonságra kell törekedni.  A kisköztársaságnak alapvető létfenntartási szempontból önellátónak vagy más kisköztársaságokkal együtt önellátónak kell lennie. Az értékáramokat szükséglet vezérelten kell működtetni, mint amikor egy összetett terméket szerelünk össze alkatrészekből. Vagyis az életet szolgáló termékeket/szolgáltatásokat kell összehangoltan megvalósítani, nem pedig mozaikszerűen kijelölt elemek pénzért történő előállítását kitűzni célként és így fenntartani vállalkozásunk üzleti sikerességét.

Nem véletlenül használom a kisköztársaság fogalmát. A létfenntartási együttműködési rend ugyanis nem fog spontán módon kialakulni a mai eltorzult viszonyok között. Ezt tudatosan szervezni kell. Ez valójában egy kistérségi létszervezési vállalat, egy fővállalkozással összefogott együttműködés, mely szervezi a létfenntartási javak emberek/családok közötti cseréjét, a cserekörből még hiányzó, de megteremthető javak helyi előállítását, illetve a külvilággal (elsősorban más hasonlóan szervezett kisköztársaságokkal) való méltányos kereskedelmet.

Kisköztársaságok hálózata! Szép elképzelés, de a ma uralkodó atomizált, mozaik szerű résztevékenységek hatékony (érts alatta pénzt termelő vagy ESG kritériumokat teljesítő) végrehajtására ösztönző gazdasági berendezkedésben semmi olyanra nincs befektethető pénz, ami nem ennek a rendszernek az érdekeit szolgálja. Hajtjuk a mókuskereket megállás nélkül és egyre reménytelenebb helyzetbe kerülünk.

A lakosság egy részének van befektethető pénze, amivel vagy tőzsdézik, vagy aranyba, ingatlanba fekteti. Vannak, akik milliókért időosztásos üdülési jogot vesznek, magán egészségbiztosítást vagy nyugdíjbiztosítást fizetnek. A pénzügyi rendszer összeomlásával (amire már több példa is volt), szinte minden befektetés elértéktelenedik (talán a törtarany kivételével, ami cserére bármikor felhasználható). Saját létbiztonságába, ami csak kistérségi-nagytérségi önellátással támaszható alá, senki sem fektet be.

Nem gondolom, hogy a dúsgazdagok megértik soraimat és tömegesen megváltoztatják majd pénztöbbletük befektetési politikáját. De sokan megérthetik üzenetemet és felfedezhetik, hogy az előzőekben vázolt kistérségi közösségi létfenntartási vállalkozásba érdemes befektetniük. Nemcsak a helyieknek (akik a cserében lehetnek elsődlegesen érdekeltek), hanem a közeli, a nagytájhoz tartozó városiaknak is, akik ily módon valóban egészséges és tápláló élelmiszerhez juthatnak és energia-ellátási katasztrófa helyzetben akár lakhatást is biztosíthatnak maguknak. Mert bármilyen katasztrófa helyzetben a legvédhetetlenebb a városi túlcivilizált létmód. Katasztrófa helyzetben csak együttműködő közösség és egészséges táj lehet mentsvár, minden más befektetés értéktelenné válik.

Létfenntartási kisköztársaságok alapításának felelősségét valakinek helyben fel kell vállalnia. Lehet ez a polgármester vagy a település nagy tekintéllyel rendelkező hiteles személyisége.

Ki kell alakítani egy szellemi vezető elitet, akik – akár külső tanácsadást is igénybe véve – alaposan kielemzik a helyi adottságokat, lehetőségeket, megcéloznak néhány fontos létfenntartási funkciót, annak kielemzik értékáramát és ennek minél nagyobb hányadát megpróbálják ráhatási körükbe vonni. Ezzel a koncepcióval már kiléphetnek a nyilvánosság elé: befektetőket toborozhatnak.

A befektetés mértékében (esetleg pályázattal elnyert pénzeket is felhasználva) megalakulhat a fővállalkozással vezérelt együttműködési hálózat, ami működésbe léphet.

Én az egészséges élelmiszer előállítás meghirdetésével kezdeném a közösségi létfenntartó vállalkozási hálózat megszervezését.

Legalapvetőbb létfeltételünk a megfelelő táplálkozás. Egészséges élelmiszer előállítási képességünk és önrendelkezésünk ezen a téren mindent megelőző prioritás.

Egészséges élelmiszert egészséges tájban egészséges feldolgozási technológiával lehet előállítani. Azok vagyunk, amit eszünk. Itt nem szolgáltathatjuk ki magunkat az árutermelés „hatékonyságának”, hogy valakik sokat kereshessenek élelmiszernek látszó termékekkel, amit majd a boltban megvásárolhatunk.

Az egészséges táplálkozás sokszínű, változatos. A táplálkozás sokszínűségének az igénye pillanatnyilag alig tükröződik a termőföld, a táj felhasználásának a megoszlásában. Termőföldünk jelentős részét négy szántóföldi kultúra (gabona, kukorica, napraforgó, repce) foglalja le (mert így a legegyszerűbb az EU-támogatás lehívása). A termőföldön tehát árut termelünk, a táplálkozást biztosító élelmiszert pedig boltban vesszük, amely előállításába nincs sem beleszólásunk, sem rálátásunk.

Az életet szolgáló földhasználatnak az egészséges táplálék előállítását kellene szolgálnia és a legigényesebb módon kellene megszervezni az egészséges alapanyag élelmiszerré történő feldolgozását, minden élelmiszeripari értékáram esetében. És ennek minél nagyobb mértékben kellene kistáji-nagytáji együttműködésben, országon belül megvalósulnia.

A hálózati együttműködés nem az élelmiszer előállítással, hanem az értékesítéssel, a vendéglátó ipari szolgáltatással záródna, hogy a városiak is valós haszonélvezői legyenek az új együttműködési rendnek.

Ez a megközelítés hasonló a Hangya szövetkezeti mozgalom kibontakoztatásához. Érdekközösség teremthető a közösségi finanszírozásra, amelyben sok kicsi sokra mehet.

Van még számos téma, amit meg kell vitatni. Ezek közül az első az elszámolás rendszere. Mi a belső csere értéke, mi bármely valóban életet szolgáló tett valódi értéke? Mivel maradnak mindig külvilági kapcsolatok, a hivatalos pénz használata nem iktatható ki. Hivatalos pénzt viszont a ma uralkodó hatalmi pénzvilágban lehet csak megkeresni (akár kifelé eladott, közösségi létfenntartási vállalatok által előállított termékekkel, szolgáltatásokkal). Hibrid megoldást kell találni a tisztességes elszámoláshoz, számbavételhez.

Bölcsen ki kell alakítani a szervezeti struktúrát is, amely garantálja a non-profit, közösségi létfeltételek biztosítására irányuló működést.

Meg kell teremteni a vidéki élelmiszer alapanyag termelésének előfeltételeit: minimum vissza kell hozni a portákat, a háztáji kisgazdaságokat a ház körüli kertekbe. Biogazdálkodással (akár permakultúra, akár erdőkertes gyümölcsészet formájában, ahol a tájbeli életet engedjük működni és csak a valóban szükséges szakmunkát kell embernek elvégeznie), városból kitelepülni vágyó családok kitanításával bővítve, a vidéki fiatalság megtartásával biztosítani a szakképzett gazdát a táj adottságainak kihasználására. Ez analóg a törökdúlás után elnéptelenedett vidékek telepesekkel történő feltöltésével, azzal a kiegészítéssel, hogy itt a tájhoz és közösségi létfenntartáshoz hozzásegítő erőteret hoznánk létre. Újabb honfoglalásra van szükség a létbiztonság megteremtése érdekében.

Mindezzel a mozgósítási célt szerettem volna tartalmilag jobban kifejteni. Ha a jelenlegi rendszer fenntarthatatlan, akkor ez a megújulási kísérlet egy harmadik utat képviselhet. Mert harmadik útra van szükségünk.

Németh István